2005.05.05                                                                                                                                              vissza a hírekhez

Beltine

Naiv dallamok ébresztenek, élesztenek bennünk szerelmet, vágyakat, ámítanak, és átkarolva elringatnak. Honvágy tüzét pattintják az emlékeink előtti múltért. A százszor ígért, meg nem kapott jövőnket kicsit sajátunknak érezhetjük, ha felmorog a mennydörgő. Elsiratott anyánk mintha újra ölébe húzna minket, ha énekel a hegedű, sír a gitár. Ámított, varázsolt, táncoltatott, százszor becsapott és újra meg újra kiengesztelt minket a zene.
 

 

Beltine rajongók tömegeivel és néhány idegenlégióssal április utolsó napjának éjszakáján kezdetét vette a nagyszabású Beltine-ünnep. Minden félrevezető hadművelet ;) ellenére is peremig volt telve a Hotel Tara étterme - kísértetiesen úgy festett, hogy az ír-barátok a tizedik körüli érzékük révén találnak egymásra.
Lassacskán -újra- jelentkeztek a közönségen a már jól ismert tünetek: kéz-láb-rázás-dobálás-ütögetés, asztalpüfölés, padlórugdosás, zümmögés, dudorászás, énekelgetés (torkunk-szakadtából gajdolás). Összességében tehát semmi különös nem történt, éppen csak zenélt a Beltine.

Örökös táncmesterünk -Szilágyi Erika- erre az estére is ijesztő alapossággal készült. Legalábbis a táncra kárhozottak arckifejezéséből erre lehetett következtetni, amikor Era gyorsan elrebegte a koreográfiát (kettőt jobbara, négyet balra, sarokkal koccintasz, megfordulsz, körbetáncolsz, balra ugrasz nyolcat, irányt váltasz:))

Vadabb bennfentesek a hangulat emelkedtével dekoratív célokra bocsátva "járhatatlan" lábbelijeiket -a sarokdísszé avanzsált tűsarkút levetve- mezítláb ropták körbe a termet. (A cikk írója azonban minden ilyen jellegű észbomlástól élesen elhatárolja magát.) A történelem ismételni látszott önmagát, hiszen újból sokallni kezdték a botcsinálta, ám szívük mélyéből lelkesedő ;) táncosok a két lábukat, hát még a két karjukat, s mondani is fölösleges: legfeljebb öt perc elteltével mindenki szabadulni igyekezett a tüdejétől. De csodák csodája, mégsem szöktek a táncosok, mert a szerénynek is csak nagyzolva mondható kondíció ellenére is élmény volt az együtt ugrálás.

A -majdnem szó szerint értelmezhető- lélegzetnyi szünet beálltával az együttes járulékos tartozéka, Géppuskalábú Legolin (bátor önkénteseknek csak "Legó"), "színpadra" ugrott, és rögtönzött sztepp produkciója még a sokat látott Bryan-t is gondolkodóba ejtette. Bryan bá', egyébként a mi második édesatyánk;), aki nemrég ünnepelte alig-több-mint-ötvenedik születésnapját. Mint azt legtöbben már tapasztalhattuk, az, ha ő gondolkodóba esik, a legritkább esetben végződik jóval. Természetesen ez az eset sem képez kivételt, majd mi is meglátjuk még, hogy mit zúdított ez a töprengés szegény Legolány fejére.

Az ír mikulásunk egyébként vendéglátói funkciójában is derekasan (khmm, pocakosan) kitett magáért. Nagylelkűen megosztotta ugyanis velünk a hazájában ropott táncok egyikét. Illetve ő igyekezett nekünk megtanítani, mi pedig - jólnevelt vendégként- próbáltunk "edzskettóharomm" ritmusban a nemzetközi kézjelzéseinek megfelelően horizontális, vertikális, és nem ritkán frontális irányba szökellgetni. Elégedetlenségétgombnyomással fejezte ki, tehát
addig ugrándoztunk utánozhatatlan kecskebájjal, amíg a tizenhat ember összehangoltan, ritmusra nem tarolta és taposta egymást - ugyanis az aktív mozgás közbeni kommunikáció még mindig nem mondható az ír-barátok sajátjának.

Valamivel ezután, az egyik tánc-szünetben két idegenlégiós vette be magát a zenészek territóriumába -egyikőjük, egy derék szál, fehérszakállú bácsi talán már ismerős lehet számunkra-. Bryan ugyanis ifjonti lelkesedéssel bontotta meg az étterem ízléses díszítését -vagyis letépett egy hegedűt és egy furulyácskát a falról-, s ismeretlen eredetű művész-társával együtt, fülig vigyort öltve ugrott a muzsikások közé. Ha nem is az akusztikus élmény okán, de a látvány miatt legalábbis mindenki felvillanyozódott, és talán kicsit meg is hatódott. Évezredes furcsaság, hogy miként értik meg egymást akár ismeretlen emberek is, a néhány fadarab által rezgésbe hozott levegőn keresztül :)

A nagyhatalmú tulaj, mint tudjuk, nem hagyta annyiban fürge lábú Legolinunk táncolása után az ír folklór terjesztését. Alig tört -ám szeretnivaló- magyarságával beavatott minket a parasztkunyhók felépítésének mikéntjébe. A döngölt agyagpadlóból fakadó kopphiányt, mint megtudtuk a bölcs ír bácsikák, nénikék földre fektetett faajtóval kompenzálták. Rá is jöttünk már ugye, hogy Bryan apó mit forszírozott? Sajnos nem volt leszerelhető ajtónk, de egy bölcs ír-barát -fedje nevét a feledés jótékony terepszín takarója- félhangosan megemlítette, hogy a fa asztal is igen jól szól ám. Több sem kellett a környék legszebb fehér szakállát birtokló ismerősünknek, Legolin szende szabódásától kísértetve lemeztelenített egy asztalt, és ellentmondást nem tűrően felparancsolta a kalasnyikov-talpú kisasszonyt a szerényen húzódozó asztalra. A jobblelkű férfiemberek mindenre elszántan vetették meg lábukat a Pörgő Praclijú mögött, várván, hogy a hölgy tériszonytól sújtva karjukba aléljon. A többiek meg... Ők fényképezőjük mögé bújtak, és vérfagyasztó kacajt hallatva tették visszaidézhetővé a megismételhetetlen pillanatokat. (A jóérzés diktálja, hogy ne ecseteltessék Legolinunk állapota e kis közjáték után, bár, ha elárulom, hogy komolyan fontolóra vette sztárallűrök honosítását, azt hiszem mindenki fel tudja mérni a megrázkódtatás súlyát...)
 

Az est folyamán szóba kerültek még tábortüzek, ír mesék, hagyományok, és holmi csöndes szoba, Beltine ünnepére való tekintettel, de úgy véljük, az estének ezen intervallumát illőbb volna a már emlegetett terep-szín feledés-ponyva alá sepergetni... Kacagva, tánccal, dob- és énekszóval hajóztunk át az éjjel felén, és észre sem vettük, hogy elmúlt április, megcáfolhatatlanul május van, tavasz és persze Beltine ünnepe...
 

 

 

 

Vedith

a lap tetejére